1. emelet

Tagadás

Napjainkban

Óráknak tűnő, hosszú perceken keresztül álltam az ajtaja előtt. Lenge, virágmintás ruhámból és barna, derékig érő hajamból facsarni lehetett volna a vizet, úgy eláztam, mire egyik utcából a másikba elértem — negyedórával ezelőtt egy csepp jele sem volt annak, hogy pillanatokon belül leszakad az ég.

Mélyen szívtam be a vizes föld illatát, majd lassan fújtam ki a levegőt. Kezem a csengőn pihent, de egyszerűen képtelen voltam megnyomni. Fejemben megannyi gondolat cikázott végig, de egyik sem volt elég meggyőző ahhoz, hogy meg is tegyem.

Jobb később, mint soha — szokás mondani, azonban féltem. Féltem a reakciójától, hogy elutasít, de amitől a legjobban rettegtem, hogy levegőnek néz majd, én hoppon maradok és egy idiótának fogom érezni magamat, amiért egyáltalán megpróbáltam.

Gondolatban és a tükör előtt is annyiszor, de annyiszor elpróbáltam mit fogok mondani majd neki, de most, hogy percek választanak el attól, hogy szembe kerüljek vele, gyomrom borsónagyságúra zsugorodott. Ha lehetne, most azonnal hátat fordítanék az ajtónak és soha többet vissza nem fordulnék.

Végül megnyomtam a csengőt — szívem a torkomban dobogott, fülem zúgni és sípolni kezdett egyszerre; idegőrlő volt ez a várakozás.

Aztán az ajtó kinyílt, én pedig teljesen elképedtem. Egy velem egykorú csaj állt a küszöbön az ő pólójában. Abban a pólóban, amit tőlem kapott a születésnapjára.

A féltékenység olyan szinten tört rám, mint amiről nem is tudtam, hogy képes vagyok. A félelem pillanatok alatt elpárolgott belőlem és helyére a mérhetetlen nagy harag és düh költözött.

Valahogy sejtettem, hogy ez áll a dolog mögött. Túlságosan is „elfoglalt” volt mostanában, volt, mikor éjszaka telefonált meg SMS-ezett és valahányszor rákérdeztem mindig azt mondta, hogy „munka”. Ezzel különösebben nem is lett volna baj, mert mióta ismertem, éjszakába nyúlóan dolgozott, de ezek az esetek mások voltak. Láttam rajta, hogy hazudik. Minden. Egyes. Alkalommal. Mindvégig ott csillogott a szemeiben a hazugság, csak túl naiv voltam, hogy észre is vegyem a jeleket.

— Igen? — szólalt meg végül a szőke csajszi, hangja olyan volt, mint amikor megkarcolódik egy lemez. Minden energiámra szükségem volt, hogy ne essek neki ott helyben.

— Te ki vagy? — kérdeztem vissza, viszonylag nyugodt hangnemben, miközben minden idegszálam pattanásig volt feszülve.

— Lucas egyik barátja — felelte büszkén kihúzva magát, hatalmas vigyorral az arcán. Legszívesebben letöröltem volna azt, de igyekeztem türtőztetni magamat. Még csak az hiányzott volna, hogy a rendőrségen éjszakázzak. — Mert te ki vagy?

Lekezelő stílusától felállt a szőr a hátamon.

— Lucas menyasszonya — válaszoltam felmutatva a csillogó gyémántot. A csajszi szeme kikerekedett, szája „o” alakot formált.

Mielőtt azonban bármelyikünk is tehetett vagy mondhatott volna valamit, drága — most már ex — vőlegényem jelent meg a szőkeség háta mögött.

— Ki az, cica? — ásította, szemeit megtörölve, azonban amikor megpillantott végre, köpni-nyelni nem tudott.

Testemben szétáradt a méreg.

— A volt menyasszonyod — böktem oda kurtán, majd lehúzva a gyűrűt az ujjamról, hozzávágtam azt. Végül a „cicához” fordultam és így szóltam: — Lucas szerint igazak a szőke nőkről állított sztereotípiák. Ha jót akarsz magadnak, addig menekülsz, amíg tudsz.

Ezzel sarkon fordultam és nem törődve a mögöttem loholó és kiáltó Lucassal. Mást sem akartam, mint eltűnni onnan és soha többet hallani sem felőle.

Ahhoz képest, hogy most vált teljesen világossá, hogy megcsaltak, egész nyugodtan kezeltem a helyzetet. Kiabálnom kellett volna és kérdőre vonnom a tetteiért, de… fáradt voltam.

Azért jöttem ide, hogy megbeszéljük a tegnap esti dolgot, erre kit találok a lakásán? Egy olyan csajt, aki még csak nem is az esete. És még én akartam bocsánatot kérni, amiért úgy kiakadtam rá. Nem aludtam egész éjszaka, aggódtam miatta, aggódtam kettőnkért, míg ő egy ágyban hempergett ezzel a „cicával”.

Életemben nem voltam még így megalázva, mint most.

— Ashley! — Mint, aki meg sem hallotta, úgy trappoltam tovább az aszfalton, vissza haza.

Este fele járt már jócskán az idő, egy lélek nem lézengett az utcán. Talán jobb is volt így, legalább nem volt senki fül- és szemtanúja a helyzetnek.

— Ash, kérlek, állj meg! — hallottam sietősebb lépteit magam mögött, de továbbra sem voltam hajlandó megállni. Könnyeim utat törtek maguknak, úgy hullajtottam őket, mintha muszáj lett volna, de nem érdekelt. Csak távol akartam lenni tőle. Egyszer s mindenkorra.

— Sajnálom!

Megtorpantam. Nem akartam, de mégis megtettem. Visszafordultam, így szemtől-szembe álltam vele, pár métert leszámítva.

— Elcsesztem, tudom és sajnálom. Kérlek, beszéljük meg! — kérlelt, de hajthatatlan voltam. Ezen nem volt mit megbeszélni. Ő megcsalt, míg én az esküvőnket szerveztem. Ki tudja, mióta tartott közöttük ez a dolog.

— Volt más is? — szipogtam.

— Tessék? Nem, Teresa volt az egyetlen. Esküszöm!

Hányni tudtam volna az undortól. Kicsit megkönnyebbültem, hogy ez a Teresa nevű hölgyemény volt az egyetlen, de ettől sem lett jobb szituáció és nem is lesz az már. Soha.

— Emlékszel, mit mondtam? Aznap, amikor megkérted a kezemet. — Először elgondolkodott a válaszon, majd lesütötte a szemeit. — Megmondtam, ha egyszer is megcsalsz, akkor vége. Ashley és Lucas megszűnik létezni.

— Ashley, én…

— Megsemmisítettél, Lucas — hátráltam folyamatosan. — Most boldog vagy? Ashley nincs többé.

Amint kimondtam ezeket a szavakat, a távolból hirtelen hallatszott egy éles fékcsikorgás, mintha minden egyetlen pillanat alatt történt volna. Lucas hangját hallottam, mintha segítségért kiáltana, de mire felfoghattam volna, szemeim elnehezedtek, és körülölelt a teljes sötétség.

First floor

Denial

Nowadays

For what felt like hours, I stood in front of his door. My lightweight, floral dress and my waist-length brown hair were soaked, dripping with water from the downpour I hadn't anticipated when I left just fifteen minutes ago. There hadn't been a hint of rain in the air.

I inhaled deeply, savoring the scent of wet earth, then exhaled slowly. My hand rested on the doorbell, but I couldn't bring myself to press it. Thoughts raced through my mind, none persuasive enough to compel me to take the final step.

'Better late than never,' they say, but I was afraid. Afraid of his reaction, afraid of rejection. But most of all, I feared being ignored, left feeling foolish for even trying.

I had rehearsed my words countless times, both in my head and in front of the mirror. But now, standing just moments away from facing him, my stomach shrank to the size of a pea. If I could, I would turn around right now and never look back.

Finally, I pressed the doorbell — my heart pounded in my throat, and my ears buzzed and rang simultaneously. The waiting was excruciating.

Then the door opened, and I was stunned. A girl my age stood on the threshold, wearing his shirt. The shirt I had given him for his birthday.

Jealousy surged through me, a level of intensity I hadn't known I was capable of. My fear evaporated instantly, replaced by overwhelming anger and fury.

I had suspected something like this. He had been too 'busy' lately, taking late-night calls and texting in the early hours. Whenever I asked, it was always 'work.' That wouldn't have been an issue; he had always worked late since I knew him. But this felt different. I could see it in his eyes, every single time. The truth sparkled there, but I was too naïve to recognize the signs.

"Yes?" the blonde girl finally spoke, her voice grating like a scratched record. It took all my willpower not to lash out at her right there.

"Who are you?" I asked, keeping my tone relatively calm, even though every nerve in my body was taut.

"I'm one of Lucas's friends," she replied, puffing out her chest proudly, a huge grin on her face. I wanted to wipe that grin off, but I restrained myself. The last thing I needed was to spend the night at the police station. "And you are?"

Her condescending tone made the hairs on my neck stand up.

"I'm Lucas's fiancée," I replied, holding up my hand to display the sparkling diamond. Her eyes widened, her mouth forming a surprised 'O'.

Before either of us could say or do anything, my dear — now ex — fiancé appeared behind her.

"Who's at the door, babe?" he yawned, rubbing his eyes. When he saw me, he was speechless.

Rage coursed through my veins.

"Your ex-fiancée," I snapped, pulling off the ring and throwing it at him. I then turned to the 'babe' and said, "Lucas believes all the stereotypes about blondes. If you know what's good for you, you'll run while you can."

With that, I turned on my heel and walked away, ignoring Lucas's shouts and pleas behind me. All I wanted was to disappear and never hear from him again.

Given the clarity of the betrayal, I handled it quite calmly. I should have screamed and demanded answers, but I was exhausted.

I had come here to talk about last night, only to find a girl at his place—a girl who wasn't even his type. And I had been ready to apologize for my outburst. I hadn't slept all night, worrying about him, about us, while he was in bed with this 'babe.'

I had never felt so humiliated.

"Ashley!" He called after me, but I continued down the street. The late hour meant the streets were empty, which was a relief. There were no witnesses to this shameful scene.

"Ash, please stop!" I heard his hurried footsteps behind me, but I refused to stop. Tears streamed down my face, and I let them fall freely. I just wanted to be far away from him. For good.

"I'm sorry!"

I halted. I didn't want to, but I did. I turned to face him, only a few meters separating us.

"I messed up, I know. I'm sorry. Please, let's talk about this," he pleaded, but I was firm. There was nothing to discuss. He had cheated while I planned our wedding. Who knows how long it had been going on?

"Was there anyone else?" I sniffled.

"What? No, Teresa was the only one. I swear!"

I felt sick. A small part of me was relieved it was just her, but it didn't make the situation any better. It never would.

"Do you remember what I said? The day you proposed to me," I reminded him. He thought for a moment, then lowered his gaze. "I told you, if you ever cheated, it would be over. Ashley and Lucas would cease to exist."

"Ashley, I—"

"You destroyed me, Lucas," I backed away slowly. "Are you happy now? Ashley is no more."

As I spoke these words, a sudden screech of brakes echoed from a distance, as if everything happened in an instant. I heard Lucas's voice, calling for help, but before I could process it, my eyes grew heavy, and darkness enveloped me.