1. emelet

Tagadás

Napjainkban

Óráknak tűnő, hosszú perceken keresztül álltam az ajtaja előtt. Lenge, virágmintás ruhámból és barna, derékig érő hajamból facsarni lehetett volna a vizet, úgy eláztam, mire egyik utcából a másikba elértem — negyedórával ezelőtt egy csepp jele sem volt annak, hogy pillanatokon belül leszakad az ég.

Mélyen szívtam be a vizes föld illatát, majd lassan fújtam ki a levegőt. Kezem a csengőn pihent, de egyszerűen képtelen voltam megnyomni. Fejemben megannyi gondolat cikázott végig, de egyik sem volt elég meggyőző ahhoz, hogy meg is tegyem.

Jobb később, mint soha — szokás mondani, azonban féltem. Féltem a reakciójától, hogy elutasít, de amitől a legjobban rettegtem, hogy levegőnek néz majd, én hoppon maradok és egy idiótának fogom érezni magamat, amiért egyáltalán megpróbáltam.

Gondolatban és a tükör előtt is annyiszor, de annyiszor elpróbáltam mit fogok mondani majd neki, de most, hogy percek választanak el attól, hogy szembe kerüljek vele, gyomrom borsónagyságúra zsugorodott. Ha lehetne, most azonnal hátat fordítanék az ajtónak és soha többet vissza nem fordulnék.

Végül megnyomtam a csengőt — szívem a torkomban dobogott, fülem zúgni és sípolni kezdett egyszerre; idegőrlő volt ez a várakozás.

Aztán az ajtó kinyílt, én pedig teljesen elképedtem. Egy velem egykorú csaj állt a küszöbön az ő pólójában. Abban a pólóban, amit tőlem kapott a születésnapjára.

A féltékenység olyan szinten tört rám, mint amiről nem is tudtam, hogy képes vagyok. A félelem pillanatok alatt elpárolgott belőlem és helyére a mérhetetlen nagy harag és düh költözött.

Valahogy sejtettem, hogy ez áll a dolog mögött. Túlságosan is „elfoglalt” volt mostanában, volt, mikor éjszaka telefonált meg SMS-ezett és valahányszor rákérdeztem mindig azt mondta, hogy „munka”. Ezzel különösebben nem is lett volna baj, mert mióta ismertem, éjszakába nyúlóan dolgozott, de ezek az esetek mások voltak. Láttam rajta, hogy hazudik. Minden. Egyes. Alkalommal. Mindvégig ott csillogott a szemeiben a hazugság, csak túl naiv voltam, hogy észre is vegyem a jeleket.

— Igen? — szólalt meg végül a szőke csajszi, hangja olyan volt, mint amikor megkarcolódik egy lemez. Minden energiámra szükségem volt, hogy ne essek neki ott helyben.

— Te ki vagy? — kérdeztem vissza, viszonylag nyugodt hangnemben, miközben minden idegszálam pattanásig volt feszülve.

— Lucas egyik barátja — felelte büszkén kihúzva magát, hatalmas vigyorral az arcán. Legszívesebben letöröltem volna azt, de igyekeztem türtőztetni magamat. Még csak az hiányzott volna, hogy a rendőrségen éjszakázzak. — Mert te ki vagy?

Lekezelő stílusától felállt a szőr a hátamon.

— Lucas menyasszonya — válaszoltam felmutatva a csillogó gyémántot. A csajszi szeme kikerekedett, szája „o” alakot formált.

Mielőtt azonban bármelyikünk is tehetett vagy mondhatott volna valamit, drága — most már ex — vőlegényem jelent meg a szőkeség háta mögött.

— Ki az, cica? — ásította, szemeit megtörölve, azonban amikor megpillantott végre, köpni-nyelni nem tudott.

Testemben szétáradt a méreg.

— A volt menyasszonyod — böktem oda kurtán, majd lehúzva a gyűrűt az ujjamról, hozzávágtam azt. Végül a „cicához” fordultam és így szóltam: — Lucas szerint igazak a szőke nőkről állított sztereotípiák. Ha jót akarsz magadnak, addig menekülsz, amíg tudsz.

Ezzel sarkon fordultam és nem törődve a mögöttem loholó és kiáltó Lucassal. Mást sem akartam, mint eltűnni onnan és soha többet hallani sem felőle.

Ahhoz képest, hogy most vált teljesen világossá, hogy megcsaltak, egész nyugodtan kezeltem a helyzetet. Kiabálnom kellett volna és kérdőre vonnom a tetteiért, de… fáradt voltam.

Azért jöttem ide, hogy megbeszéljük a tegnap esti dolgot, erre kit találok a lakásán? Egy olyan csajt, aki még csak nem is az esete. És még én akartam bocsánatot kérni, amiért úgy kiakadtam rá. Nem aludtam egész éjszaka, aggódtam miatta, aggódtam kettőnkért, míg ő egy ágyban hempergett ezzel a „cicával”.

Életemben nem voltam még így megalázva, mint most.

— Ashley! — Mint, aki meg sem hallotta, úgy trappoltam tovább az aszfalton, vissza haza.

Este fele járt már jócskán az idő, egy lélek nem lézengett az utcán. Talán jobb is volt így, legalább nem volt senki fül- és szemtanúja a helyzetnek.

— Ash, kérlek, állj meg! — hallottam sietősebb lépteit magam mögött, de továbbra sem voltam hajlandó megállni. Könnyeim utat törtek maguknak, úgy hullajtottam őket, mintha muszáj lett volna, de nem érdekelt. Csak távol akartam lenni tőle. Egyszer s mindenkorra.

— Sajnálom!

Megtorpantam. Nem akartam, de mégis megtettem. Visszafordultam, így szemtől-szembe álltam vele, pár métert leszámítva.

— Elcsesztem, tudom és sajnálom. Kérlek, beszéljük meg! — kérlelt, de hajthatatlan voltam. Ezen nem volt mit megbeszélni. Ő megcsalt, míg én az esküvőnket szerveztem. Ki tudja, mióta tartott közöttük ez a dolog.

— Volt más is? — szipogtam.

— Tessék? Nem, Teresa volt az egyetlen. Esküszöm!

Hányni tudtam volna az undortól. Kicsit megkönnyebbültem, hogy ez a Teresa nevű hölgyemény volt az egyetlen, de ettől sem lett jobb szituáció és nem is lesz az már. Soha.

— Emlékszel, mit mondtam? Aznap, amikor megkérted a kezemet. — Először elgondolkodott a válaszon, majd lesütötte a szemeit. — Megmondtam, ha egyszer is megcsalsz, akkor vége. Ashley és Lucas megszűnik létezni.

— Ashley, én…

— Megsemmisítettél, Lucas — hátráltam folyamatosan. — Most boldog vagy? Ashley nincs többé.

Amint kimondtam ezeket a szavakat, a távolból hirtelen hallatszott egy éles fékcsikorgás, mintha minden egyetlen pillanat alatt történt volna. Lucas hangját hallottam, mintha segítségért kiáltana, de mire felfoghattam volna, szemeim elnehezedtek, és körülölelt a teljes sötétség.